Mióta ismeri a Rákóczi Szövetséget?

Őszintén bevallva: nem emlékszem, ami azt is jelenti, hogy nagyon rég óta, miként alapító elnök urat, Halzl Jóska bátyánkat is. Ha jól rémlik Németh Zsolt hozta be először a frakciónk elé azt a kezdeményezést, hogy a képviselők is támogassák a Szövetség azon programját, amely a felvidéki szülőket ösztönzi arra, hogy magyar iskolába írassák gyermekeiket. Ha már a gyermekeknél járunk: az enyémek gimnáziumában is működött a Szövetség helyi csoportja, így rajtuk keresztül is ráláthattam egy kicsit a rákóczisok tevékenységére.

Amikor egy magyarországi család megvizsgálja a családi gyökereit, szinte biztos, hogy talál határon túli kötődéseket. Ön szerint meg lehet őrizni ezt a köteléket generációkon át?

Tudomásom szerint nekem nincsenek a jelenlegi határokon túl nyúló gyökereim, s nem kizárt, hogy ezzel a magyar állampolgárok kisebbségéhez tartozom. Mint ahogy az sem kizárt, hogy találnék ilyet, ha elkezdeném kutatni a családfámat. Az viszont biztos, hogy a leszármazottaim között már van, aki az elszakított közösségek egyikéhez, a felvidékihez is fog kapcsolódni: nemrég született első unokám édesanyjának családja révén. Úgy tapasztalom egyébként, hogy megnőtt az érdeklődés a családi múlt iránt, ami bizonyára erősíti a nemzeti kötődést, az egészséges önazonosságot is. A mi generációnk az utolsó, amelyik még – a nagyszülein keresztül – élőszóban ismerhette meg azokat az emlékeket, amelyek Trianon következményeihez fűződtek. De már azok is erősen fogyóban vannak, akik gyermekként élték meg a bécsi döntések által előidézett „kis magyar világ” eufóriáját, majd az újbóli idegen elnyomás tragédiáját. A kérdésre egyértelműen „igen” a válasz, de tudatos és állandósuló erőfeszítések kellenek ahhoz, hogy a nemzethez tartozás kötelékeit fenntartsuk és megerősítsük.

Más nemzeteknél is tapasztalt hasonlót, hogy ennyire ragaszkodnak a hazájuktól elszakadt nemzettársaikhoz, vagy rendkívüli a mi helyzetünk?

Vannak népek, nemzetek – például az írek vagy a zsidók – amelyek lélekszámának nagyobbik része az államuk határain kívül él; vannak, amelyek számosabbak, mint a magyarság – például a kurdok –, akiktől a történelem illetve a nagyhatalmak alkui mégis megtagadták, hogy önálló államuk legyen. Sajátos a lengyel nemzet helyzete is, hiszen egyrészt sok lengyel gyökerű migráns él szerte a világban, másrészt a második világháború után Lengyelországot a nagyhatalmak egyszerűen „odébb tolták” a térképen, aminek többszázezer lemészárolt és több millió elűzött lengyel élet lett az ára. Sokaknak van tehát hasonló problémája. A miénk sajátosságát talán az adja, hogy egyrészt rokontalanul, társtalanul létezve itt, Európa közepén régóta része nemzeti önazonosság-tudatunknak a „nemzethalál” fenyegetése, másrészt pedig a területhez, a „röghöz” való kötődés erősebb bennünk, mint másokban. Szent István Magyarországát önálló, organikus egységként fogjuk fel mind a mai napig. Nemcsak magyar történelem, de magyar kultúra sincs az elszakított területek –Pozsony, Kassa, Nagyvárad, Kolozsvár, Arad, Majtény, Világos, Zenta, Szabadka, Eszék – illetve az ott születettek – Márai, Arany, Ady, Madách, Benedek Elek, Tinódi, Bethlen Gábor, a Rákóczik, Hunyadiak és Zrínyiek, a nagybányai festőiskola, Csontváry, Munkácsy, Bartók, Liszt vagy Dohnányi – nélkül.

Ön szerint mi a legfontosabb feladat a magyar nemzetpolitikában?

A nemzetpolitika célja nem más, mint a Kárpát-medencében és azon kívül élő magyarság életlehetőségeinek bővítése, életminőségének javítása. A szűkebben vett – azaz az elszakított közösségekre vonatkozó – nemzetpolitika sikeréhez alapvető, hogy eredményes belpolitikával fenntartsuk azt a tíz éve indult folyamatot, melynek eredményeképpen az anyaország gazdasági, szociális, demográfiai, külügyi és katonai téren egyaránt felfelé ívelő pályára állt, és így relatív súlya jelentősen megnőtt a térségben. Ahhoz, hogy folytatni tudjuk a már megkezdett programjainkat a kárpát-medencei magyar közösségek megerősítése érdekében – kézenfekvő! – meg kell nyernünk a 2022-es választásokat. Nem hiszem, hogy érdemes lenne rangsorolni a nemzetpolitikai programokat – óvodaépítést, gazdaságfejlesztést, honosítást és így tovább –, hiszen minden mindennel összefügg. Mégis, egy egyre inkább anyagiassá váló és az önzést egyre agresszívebben támogató világban a szellemi értékek megőrzése és átörökítése egyre nehezebbé, de ezzel egyre fontosabbá is válik. A politikának ebben a legszűkebbek az eszközei, de – lásd például a népesedéspolitikát – tartós változásokat, eredményeket csak akkor tudunk elérni, ha a társadalom masszív többsége nemcsak elviseli, de egyenesen elvárja azt, hogy a mindenkori kormánya a nemzet stratégiai érdekeit szolgáló politikát folytasson.

Ha a külhoni magyarokról gondolkodunk, akkor érdemes mindig a jövőbe tekinteni, a legfiatalabbakra figyelni és őket segíteni, felkarolni?

Mindaz, amit az előző válaszomban elmondtam, azt is jelenti, hogy ami ma történik a nemzetpolitikában, az az utánunk következők érdekében történik. Ez a szűkebben vett nemzetpolitika területére is igaz. Bár a 2019-ben önkormányzati pozíciót nyert tagjaink átlagéletkora a 2014-ben megválasztottakéhoz képest nem változott, azaz a Fidesz bázisa, törzse nem öregedett, de ez nem áll az aktivistáinkra, tagjainkra. Jó lenne, ha nemcsak mi figyelnénk a fiatalokra, de azok a fiatalok is figyelnének a korosztályos társaikra, akik értik és támogatják a politikánkat. Nem hiszem, hogy volt Magyarországnak kormánya, amelyik többet tett volna a fiatalokért, mint a miénk, de jó lenne, ha ők sem csak „elszenvednék” ezt, hanem aktívan segítenének is bennünket – leginkább azzal, hogy a nyílt vitát is vállalva kiállnak azoknak az értékeknek a védelmében, amelyek jegyében mi is próbálunk tenni a nemzeti érdekek képviseletéért. Ez külhonban és belhonban egyaránt érvényes.

Mit gondol, hogy a magyarok megmaradása a kormány támogatásának mértékén fog múlni, vagy a helyi szervezetek erején, vagy ez inkább diplomáciai kérdés?

Minden közösség megmaradása elsősorban önmagán múlik. Egy kormány politikája, diplomáciájának hatékonysága is csak belső erőből táplálkozhat. Ezért is fontos, hogy megpróbáljuk száműzni gondolkodásunkból a „határon túli” és „határon inneni” megkülönböztetést, mert ez tudat alatt a „támogatott” és a „támogató” szinonimájává válik. Holott, ha egy kárpátaljai vagy székely közösség erejéhez mérten mindent megtesz, hogy boldoguljék, akkor ezzel a teljes nemzetet is szolgálja – de tartozik is ezzel a tágabb közösség felé! Viszont pedig: amikor az anyaország közössége segítséget nyújt a délvidékieknek vagy felvidékieknek, ezt nem azért kell tegye, mert feléjük valamiféle adósságot kell törlesztenie, vagy irgalmas szamaritánusként jótékonykodnia támad kedve, hanem a kollektív életösztön kell vezesse. Csak együtt vagyunk egészek.

Augusztusban adták át a Nemzeti Összetartozás Emlékhelyét a Kossuth téren. Milyen különlegességgel bír az emlékhely?

A legfőbb különlegessége, hogy megszülethetett, és hogy egy olyan légkörben adhattuk át az ország közjogi szíveközepében, amelyben komolyan vehető támadást nem lehetett ezzel szemben indítani. Mint általában a jó műalkotásoknak, ennek is van sokféle olvasata, mégis mindezeket összeköti valami. Hadd ne beszéljek most arról, hogy számomra mit jelent ez az emlékhely. Inkább hadd hívjam fel a figyelmet arra, hogy nem a Nemzeti Összetartozás Emlékhelye nevet viseli, mert több annál: ez az Összetartozás Emlékhelye, hiszen Szent István Magyarországának ezer esztendeje nemcsak bennünket, magyarokat tartott és tart össze mindörökre, amíg lesz ember, aki magyarul beszél, de az itt élő más népeket is hozzánk köti. Ezen pedig az sem változtat, hogy az aktuális politikai térképen ez az ország nem létezik.

A Rákóczi Szövetség a Nemzeti Összetartozás Éve alkalmából, még tavasszal létrehozott egy Magyar Vagyok 2020 virtuális időkapszulát, melybe bárki üzenetet helyezhetett el. Ön mit üzenne a jövő magyarjainak?

Talán azt, hogy tekintsék a Jó Isten kegyelmének, hogy magyarnak születtek, tanulják meg és merjék is feltétel nélkül szeretni a hazájukat – különben boldogtalan és értelmetlen lesz az életük.