Ajánlom Lauer Editnek

Nagyszelmec

Helen landolt Ferihegyen és gyorsan megkereste az autókölcsönzőt. Behuppant a kis Peugeot ülésébe, és a fiatal amerikai lány térképekkel, útikönyvekkel felszerelkezve elindult Pozsony felé. Budapesten már járt kislány korában, és persze megdobogtatta a szívét vezetés közben, hogy felismert sok épületet, hidat.

A határnyitás, a berlini fal leomlása, a szovjetek kivonulása a Clevelandi-i magyarságot is megmozgatta. Helen újságírónak készült, és úgy gondolta, most vagy soha, megcsinálja élete nagy riportját. Magyar nagymamája legjobb barátnőjét készült meglátogatni Szelmencen. A clevelandiak azt mondták, el kell mennie Rajkáig, ki tudja, kisebb forgalmú határátkelőn átengedik-e a külföldit Csehszlovákiába. A Mária Valéria híd meg csak egy csonk a Dunában, komppal meg ne próbálkozzon, ki tudja… Rajka az a biztos választás.

Volt szlovák és ukrán vízuma, sajtóigazolványa. Izgult, óvatos akart lenni ezen a számára idegen terepen. De egy nyugodt körülmények között felnőtt, kedves fiatal lány bizalmával és magabiztosságával indult neki az útnak. A hátárnál a határőrök megcsodálták szépen szabályozott fehér fogait, amikor rájuk mosolygott. Helen legszívesebben mindig mosolygott. Szerénységre, kedvességre nevelték a szülei. Magyar nagymamája pedig nagyon adott arra, hogy „európai” jó modort, udvarias viselkedést és persze magyar szót, ahogy nagyi mondta, szedjen magára.

A szlovák utakon lassan haladt, de a végén csak elért a falu határába, ahol nem Szelmenc volt persze kiírva, hanem szlovákul Veľké Slemence. Befordult a faluba, és leginkább valami egyszerűség ragadta meg a falu házait látva, meg a szegénység, ami az amerikai lánynak egyenesen nyomasztó volt. A határátkelőt kereste, mert tudta, hogy a falut az oroszok kettéválasztották, és akit keresett, úgy tudta, az ukrán oldalra került. Magyarul kérdezősködött, lassan formálta a mondatokat, nehogy hibát vétsen. Jól beszélt magyarul, de azért angolul gondolkodott.

Határátkelő, néztek rá csodálkozva, az nincs. Hát nem tudja? Egy idősebb bácsi máris mondta, hogy a falubeliek is elmennek Felsőnémetibe, ott átmennek Ungvárra, majd vissza Kisszelmencre. Így mennek látogatóba, a falu ukrán oldalára. Menjen el odáig, ott átmehet, de csak ha van ukrán vízuma! Van, persze, hogy van. A bácsi persze kérdezősködött is, hogy vannak-e ott rokonai. Helen pedig válaszolt. Mondta szépen, hogy Amerikából jött, Viski Ilona unokája. Jaj, a Viskiek, persze, ők voltak a leggazdagabbak, de szorgalmasak is! A temetőben is vannak még Viski sírok, nem nézi-e meg a kisasszony?

Helen ráállt. Pista bácsi, addigra már a nevét is tudta, beült mellé és indultak a temetőbe. A temető kicsi volt, de Helennek nagyon tetszett. Egész más volt, mint az amerikai temetők. A sírok vasráccsal elkerítve, a legtöbb rozsdás, de sok-sok virág mindenütt. Fenyőfák a sírok felett. A bácsi egyenesen ment egy nagyobb sír felé. No, itt temetkeztek a Viskiek. A falubeliek azokat a sírokat is rendben tartják, mondta tovább kérdés nélkül is, akiknek már nincsenek itt rokonai, hiszen ez a tisztesség. A temető a falué. Meg itt mindig lehetett magyarul beszélni. Azt még a tót rendőrök is hagyták. Az iskolában, meg a tanácsházán persze nem. Ott tótul kellett beszélni. Sokan persze nem tudtak jól. Trianon előtt egész más volt, mindenki beszélt több nyelven, ruszinul, németül is. Azt, aki nem tudott, azt bikkfanyelvűnek nevezték. Az apja mesélte. Az apja Trianon után „elfelejtett” tótul. Várta, hogy visszajöjjenek a magyarok. Akkor megint jó volt magyarnak lenni. De a háború… és akkor meg elvitték a zsidó kocsmárost és a családját. Helen próbált mindent magába szívni, illatokat, a tájat, a bácsi beszédét, ami emlékeztette arra, ahogyan a nagymamája beszélt. Aztán megkérdezte: Pista bácsi tudja-e, hogy Hargita Erzsébet él? Az öreg bólintott, úgy tudta, hogy él. A falubeliek, amikor valamelyik oldalon valaki meghalt, átkiabáltak a túloldalra, hogy a falu másik fele is megtudja. Meg akkor is, ha valaki nősült vagy gyereke született. No, meg amikor valakit a ruszkik elvittek. Sokat elvittek régen. Volt akit Szolyvára, meg málenkíj robotra. Az Erzsike férje is abba nyomorodott bele. Ő már halott, de Erzsike él. Mostanában nem volt temetés a másik oldalon. Arról tudna. Menjen csak át a másik oldalra, és persze adja át az ottaniaknak a Varga Pista üdvözletét. - Mi az, hogy Szolyva? – kérdezte Helen. Pista bácsi elkomorodott. - Hát azt majd Erzsike elmondja. Menjen csak lelkem.

Kisszelmenc

Helen ismét útnak indult és sok várakozás után, az ukrán határőr fürkésző tekintete, értetlenkedése mellett elindult a határ másik oldalán. Mintha másik világba csöppent volna. Csehszlovákiában is valami ridegséget érzett, de itt valami egész mást talált. Először egy embert látott meg, aki gumicsizmában, munkásruhában a sárban baktatott egy nagy kenyérrel a hóna alatt. Végül beért Kiszelmencre. Itt megint másként volt kiírva a falu neve, cirill betűkkel. Tudta, hogyan fog kinézni a felirat, mert azt még otthon lemásolta egy térképről: Mali Selmentsi, így hangzott.
Leállt egy csoport ember mellett, és mondta: - Jó napot kívánok, Hargita Erzsébetet keresem. Itt lakik a faluban? - választ nem kapott, volt, aki csak a fejét ingatta, volt, aki oroszul szólt hozzá, vagy ukránul, nem tudta. De sokan csak elfordították a fejüket. Aztán egy idős bácsi lépett oda hozzá. - Kit keres kisasszonka? - Hargita Erzsébetet, a nagymamám Viski Ilona legjobb barátnőjét. - Jaj, az Ilonka unokája, hát az Isten éltesse lelkem! - jött azonnal a válasz. - Az Erzsike abban a keresztutcában lakik a lányánál. Tolsztoj utca 4. Menjen csak. Az Ilonkát meg üdvözlöm, a Tóth Feri vagyok. Próbáltam neki udvarolni, de neki az a kassai ember kellett. - hunyorított a szemével a sok-sok ránca közül. Helen, aki még a nevét is a nagymamája után kapta, olyan izgatott volt, hogy mindjárt megismeri Hargita Erzsébetet, hogy azt is elfelejtette megmondani, az egykori hódolónak, hogy a nagymamája sajnos egy éve meghalt.
Bekopogott a házba. Egy középkorú asszony nyitott ajtót. - Jó napot kívánok, kezdte Helen, kicsit énekelve, Helen Cartledge vagyok, Viski Ilona unokája. Hargita Erzsébetet keresem. Itt lakik? - Itt - jött a válasz, és mintha az asszony arcán egy mosoly suhant volna át. - Jöjjön be. Csend következett, Helen sem tudott mit mondani, az asszony meg, mintha többször neki akart volna kezdeni valaminek. Kérdezni akart, mondani akart valamit.

- Miért jött? - hangzott el végül az első kérdés. Helen gyorsan nekikezdett a mondandójának. Örült, hogy ezek az országok felszabadultak, neki a nagymamája olyan sokat mesélt Szelmencről, hogy el akart jönni, megnézni. A nagymamája meghalt, de biztosan örülne, ha tudná, hogy itt van. Meg akar tudni mindent Szelmencről, mert különben meg újságírást tanul és írni is akar. A nagymamája mindig azt mondta, hogy Szelmenc szép. Az emberek dolgosak.

- Az régen volt. - mondta a nő, és elnézett messzire. Dolgosság? Az itt kit érdekelt? Ő sem mehetett tanítónőnek. Adminisztrátor lett a kolhozban. Pedig hogy szeretett olvasni, mint az anyja. De ők mindig a sor végén voltak, a magyaroknak kuss volt. Akik ide jöttek, mind előbbre valók lettek. Másodosztály, mi másodosztályúak vagyunk, szokták mondogatni. Az apjára gondolt, akit szinte csak ágyban fekve látott egész életében, annyira tönkretették. Egyszer eljutott Magyarországra, ami a paradicsomnak tűnt, meg egyszer-kétszer Kassára. Nem Košice-re! Olyan jól esett kimondani: Kassa. Lefényképezte az anyjának a régi iskoláját. A szlovákokhoz könnyebben elengedték őket, Magyarországra nagyon nehéz volt kiutazó vízumot szerezni.
De az asszony a rá jellemző fegyelmezettséggel visszakormányozta a gondolatait és megszólalt. - Engem is Erzsébetnek hívnak. Isten hozta. Megnézem anyámat, kijön-e Magához.
Benyitott egy ajtón, behúzta maga mögött, de azért hallani lehetett mit mond. - Anyám, egy fiatal lány van itt. Amerikából. Azt mondja, hogy Viski Ilona unokája, Magát akarja látni. Jöjjön ki.

- Engem? Minek? - de hirtelen az arcába szökött a vér. Ilonka, Ilonka, nem hallott róla 46 óta. Egy reggel az egész falu arra ébredt, hogy az őrtornyok valamelyik oldalán van. Ilonka és ő a palánk két oldalára kerültek. Soha többet nem látta. Édes Isten, ez 45 év. Ő is most 75 éves. Azt még hallotta, hogy elment Amerikába. De aztán soha többet semmit.

- Küld el. Minek jött ide? Szaglászni? És ha nem is az, akinek mondja magát? - De aztán csak felállt. - Mit mondtál, az Ilonka unokája? Hasonlít rá?

Szolyva

Az idős nő kilépett az ajtón, és mintha Ilonkát látta volna 45 évvel ezelőtt. Biztos, hogy igazat beszél ez a lány, gondolta. Az unokája. Ilonka meg ő együtt jártak a Kassai Leánygimnáziumba. A református pap lánya, Hargita Erzsébet, és a legnagyobb gazda lánya, Viski Ilona. Mennyit nevettek együtt, meg tervezgették a jövőt, milyen lesz, ha férjhez mennek. Kinek hány gyereke lesz…. kinek melyik fiatalember tetszik…. Aztán jött a háború.

Botjára támaszkodott, de tőle telhetően kihúzta magát, és elindult. Viseltes, de tiszta ruháját végig simította, hogy ne vessen ráncot. Mintha mindig az anyját hallotta volna: a református pap lánya nem járhat akárhogy. – Isten hozta kislányom.
Helen nagyon meg volt illetődve, el is bizonytalanodott. Annyiszor eltervezte magában, hogy milyen lesz ez a találkozás, hogy majd mennyire fognak örülni a látogatásának. Most meg itt van két idegen, mosolytalan asszony között, legszívesebben elfutott volna. – Kezitcsókolom - köszönt, ahogy a nagymamája tanította. Cartledge Ilona vagyok, Viski Ilona unokája. - Még soha nem fordította meg a nevét, és soha nem mondta magáról, hogy Ilona. - Szerettem volna a nénivel megismerkedni.
Az idős nő megenyhült. - Hogy van Ilonka? – és szinte mosolygott. - Sajnos a nagymamám egy éve meghalt. Infarktus. Egy pillanat alatt meghalt.
- Meghalt. – ismételte az öregasszony és lenézett a földre. Miért jött ide, kislányom? – emelte fel a fejét ismét az asszony.

Helen egy kicsit felbátorodott. - Mert a nagymamám olyan sokat mesélt Erzsike néniről. A gimnáziumi évekről. Hogy sokat nevettek és sokat pusmogtak a fiatalemberekről. Ő mondta így: pusmogtak, beszélgettek, ugye? Mi Clevelandban élünk. Az édesanyám már ott született. A papám amerikai. A nagyapámat is tetszett ismerni? Ő nagyon régen meghalt. Nem szerette Amerikát. Állandóan Kassára vágyott. Alig emlékszem rá.
- Szépszál legény volt, Ilonka nagyon bele volt habarodva. De jó fiú is volt, orvosnak készült. - Az egyetemet nem tudta befejezni, nem lett orvos, folytatta a lány. Clevelandban ügynök volt. Nagymama azt mondta, hogy szépen keresett, de nem szeretett ott. Helen még jobban felbátorodott és már mondta is. Erzsike néni kérem, én újságírónak tanulok és szeretném leírni, hogy milyen volt itt az élet. Biztosan nehéz. Leírom, és akkor majd mindenki megtudja, sokan el fogják olvasni.
- Nehéz? – kérdezett vissza az idős nő. Nehéz? Mit gondol ez a lány? Félig holtan visszakapott férj, állandó zaklatások, félelem, hogy mikor, kit visznek el. Nehéz? – mit képzel ez a lány? Ide jön, és azt mondja, hogy majd leírja? Mit? A leírhatatlant? A nyomort, a vér szagát? A jajgatások hangját? A gyászt? Hogy egyre több lett a faluban az özvegyasszony? Mit akar ez leírni?

- Azt nem lehet leírni - mondta - Nem is hinnék el. Nem is lehet elmondani. De már hallotta a saját hangját, belekezdett, aztán csak mondta. Jól esett. A palánkról, az életről, ami börtön lett számukra. Helen egyszer csak azon kapta magát, hogy folynak a könnyei. Meg sem mert mozdulni. Csak ült és hallgatott. Pedig ott lapult a zsebében a diktafon, és azt tervezte, hogy majd mindent felvesz. És az asszony csak mondta.
A Jóska a falu másik oldaláról szökött át, amikor a palánk már állt. Nagyon szerelmesek voltak. Pedig katolikus volt, az anyja tiltotta is. Itt meg azt hitték, hogy kém. Elvitték. Sok férfit elvittek.  Szolyvára, börtönbe, robotra. Senki nem jött haza épen. Jóska sem. A lányuk meg már úton volt. Egy roncsot kapott vissza. De szerette. A szép barna szemei nem változtak meg soha. Fiatalon meghalt. Itt maradt a lányával. Amikor meghalt, átkiabáltak a kerítésen, hogy a bátyja tudja, Jóska meghalt. Csak egyszer tudott átjönni, hogy virágot vigyen az öccse sírjára.

- Érdemes volt ezért ide jönni? – kérdezte Helentől. - Ugye nem? Menjen kislányom haza, köszönöm, hogy értesített Ilonka haláláról. – Mélyet sóhajtott - Majd imádkozom érte. Felállt és lassan elindult a szobája felé. De két lépés után hirtelen megállt és visszafordult: - Jó, hogy eljött, kislányom. Jó, hogy le akarja írni. Próbálja meg leírni. – Helen csak némán bólintott.

Írta Breuer Klára Erzsébet

- . -